Kedves Naplóm/Dear Diary:

Hol is kezdjem. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon szeretek a gyerekekkel foglalkozni, sőt manapság az életem szerves része, és nem csak a sajátjaim miatt. De nem volt ez mindig így. Mikor középiskolás voltam, még el sem tudtam képzelni, hogy valaha családom legyen, gyerekekkel foglalkozzak. Valami olyasmi volt az elképzelés, hogy majd művészforma ember lesz belőlem aki a karrierjének él és beutazza a fél világot. 

Ez akkor dőlt meg, amikor Budapestre kerültem, és az Úr Jézus egy pálfordulattal a szívembe írta a gyerekekkel való foglalkozást. Ekkor kezdtem el szakköröket tartani és nyaranta táboroztatni. Akkor jöttem, rá, hogy nekem amennyire nem akartam, annyira velük kell foglalkoznom. Érdekes tapasztalat volt, és azóta is nagy szerelem. 

Viszont elég hamar rájöttem arra, is, hogy nem vagyok egészen olyan mint a többi felnőtt. A gyerkek  mindig tegeztek, ha nem tegeztek akkor a legjobb barátaim a mai napig Esztike néninek hívnak. 

Mert bizony ők egytől egyig a barátaim. Olyasminek érzem magam mint mikor Exupéry beszélget a kisherceggel. Ilyen az én kapcsolatom a gyerekekkel akik hozzám kerülnek rajzolni. És pont a kis barátaim miatt elszégyelltem magam. 

Mert mostanában én is "komoly dolgokkal fogalalkoztam". És teljes joggal felelték az itthoni kishercegnőim, hogy "komoly dolgokkal?- Úgy beszélsz mint a felnőttek."

Mert mostanában engem is elfoglaltak az aktuális politikai viszonyok, a gazdasági dolgok, és annyi minden ami a FELNŐTTEK mindennapjai. Elfeledkeztem az igazán fontos dolgokról. A két pótolhatatlan virágomról.

Pedig már mikor megszülettek megfogadtam, hogy olyan leszek mint Janikovszky Éva: Felelj szépen ha kérdeznek Kálmán bácsija. Aki mindig tudja, hogy hogyan kérdezzen, hogy a gyerekek őszintén merjenek hozzá fordulni. 

Úgyhogy néha rájövök, hogy sajnos kezdek magam is olyan felnőttféle lenni. De ha már így van, igyekszek továbbra is olyan lenni, mint Kálmán bácsi.